Híres Komárom fővezére

Joseph Turin, alias Klapka György

Immár tizenöt évtizede annak, hogy 1848. március 15-e nem csupán egyetlen tavaszi napnak, hanem másfél esztendő csodálatos szabadságküzdelmeinek közös jelképe. Kevesebbet beszélünk azonban a "márciusi láng"-nak a szabadságharc utáni másfél évtizedbeli újjáélesztési kísérleteiről. Ez alkalommal a "nagy idők" egyik legnevesebb katonájára emlékezünk, tevékenységének a szélesebb közönség előtt alig ismert oldalát állítva a középpontba. Hogyan politizált Komárom hőse, Klapka György honvédtábornok az emigrációban?

Klapka György (A. Krauser rajza)

A konstantinápolyi hatóságok 1859. március 15-én a Genovából érkezett hajó utasainak útleveleit ellenőrizték. Nem keltett különösebb feltűnést Joseph Turin chambéry kereskedő okmánya.
Ha netán akadt titkos ügynök a vámhivatalban, vajon eltűnődött-e az utas nevének és illetőségének furcsa összhangján? Chambéry ugyanis a szárd-piemonti királyság uralkodó dinasztiájának, a (mindinkább olaszosan írandó) Savoia-családnak a hercegi székvárosa volt, a (mindinkább franciásan nyilvántartott) Savoi tartomány központja, míg a személynév németes változatban utalt az említett dinasztia országainak királyi központjára, Torinóra. Ha volt ott külföldi ügynök – az osztrák és az orosz kormány nem sajnálta ilyesmire a pénzt a török fővárosban –, és igyekezett a keleti tülekedésben láthatóan otthonosan mozgó idegen nyomába szegődni, a szűk, kacskaringós sikátorokon át csupán egy európaiak által látogatott szerájig követhette a titokzatos idegent. Pár óra múlva valóban azonban a név sugallta helyszínen, a szárd-piemonti királyság követi rezidenciájának kapuján kopogtatott a kereskedő létére igencsak katonás mozgású férfi.

A komáromi csata (Than Mór festménye)

Egy tábornok bankár Konstantinápolyban
A morva eredetű, megnemesített temesvári polgárcsaládból származó Klapka György még nem töltötte be harmincadik életévét, amikor a nép ajkán már elhíresült katonai dicsősége. Érthető, hogy a keserű leveretés után a magyar politikai emigráció élén szerette volna folytatni szabadságharcos küldetését. A Banque Générale de Suisse munkatársaként szilárd polgári egzisztenciával és egyben kellő mozgásképességgel rendelkező tábornok először 1853-ban, az Oroszország és Törökország között kirobbant krími háború hírére utazott Konstantinápolyba, hogy felajánlja szolgálatait a török kormánynak. Lépése teljes összhangban állt azzal az általános feltételezéssel, hogy Ausztria – az 1849-es segítség fejében – a cári Oroszország mellett lép hadba, és így nagyhatalmi érdekké válik, hogy a magyar emigráció újra forradalmasítva Magyarországot lekösse az osztrák katonai erőt. Ezt a veszélyt a bécsi diplomácia is felismerte, így közvetve a magyar emigráció keleti mozgósítása is hozzájárult ahhoz, hogy Ausztria végül cserbenhagyta Oroszországot. I. Miklós cár csalódottságában állítólag az egyik lakájának adta az asztalán álló Ferenc József-szobrot. A ha csak formálisan is, de szövetségessé váló osztrákok kímélése miatt nem lehetett Klapka tábornok sem a dunai török front, sem a kaukázusi seregek főparancsnoka.
A súlyos csalódás ellenére a törökországi tartózkodás mégsem volt haszontalan. Klapka közelebbi viszonyba került a liberális román politikusokkal, megismerte véleményüket a különböző konföderációs elképzelésekről, és mindinkább úgy találta, hogy a tervezett felszabadító háború első céljának Erdélyt kell tekinteni, ehhez pedig a legjobb operációs bázis a román fejedelemségekben állítható fel.
Visszatérve Svájcba, az ötvenes években a tábornok-bankár további rendkívül értékes kapcsolatokra tett szert. James Fazy, a svájci államtanács elnöke (egyben bankbéli kollégája és közeli barátja) révén bekerült a párizsi Credit Mobilier vezetőjének, Alexander Bixiónak a szalonjába. Innen két irányba is tovább mehetett. Az egyik út Jérome Napoléonnak, a "vörös herceg"-nek, a francia császár unokaöccsének palotájába vitt, ahol más emigráns vezetőkkel együtt már a hatvanas évek francia politikájának terveit formálták. A másik irány délre vezetett, Torinóba, a zseniális piemonti miniszterelnök, Camillo Benso di Cavour gróf dolgozószobájába.

Fegyverlerakatok Romániában
Ilyen diplomáciai előkészítés után ment hát Klapka a sztambuli szárd követségre. Bizonyosnak tekinthetjük, hogy Giacomo Durando tábornok, a Fényes Portánál II. Viktor Emánuelt képviselő diplomata nem ismerte a magyar katonanótát, de vendégéről hírből mégiscsak sokat tudhatott, hiszen nevét éppen tíz esztendővel azelőtt, a magyar szabadságharc utolsó bástyája, a komáromi erődrendszer sikeres védelme kapcsán egész Európa megismerte. Most Cavour gróf ajánlólevelével és egyben a francia császár, III. Napóleon pártfogoltjaként kéri támogatását bonyolult küldetésének teljesítéséhez. Durando megtett hát minden tőle telhetőt, hogy a diplomáciai tehetséggel is megáldott tábornok tető alá hozza a megegyzést a frissen egyesített dunai román tartományok közös fejedelmével, Alexandru Ion Cuza ezredessel. A magyarországi románságnak adandó – egyelőre nem részletezett – kollektív jogok fejében a magyar emigráció raktárakat állíthatott fel a fejedelemségekben a nyugati szövetségesektől érkező fegyverek számára, hogy a kellő időben gyülekező önkéntes csapatok betörhessenek Erdélybe.
Klapka korábbi torinói és párizsi tárgyalásain vált világossá, hogy a hallatlanul erős észak-itáliai osztrák katonai pozíciót legkönnyebben egy, a birodalom hátában támasztott magyar felkelés rendítheti meg. Ám egy ilyen felkelés előkészítése és kirobbantása kizárólag Kossuth Lajos közreműködésével lehetséges. Az emigránsok vezetői kölcsönösen félretették sérelmeiket, s 1859. május 5-én a kormányzó megegyezett a francia uralkodóval, majd megalakult az ideiglenes kormány feladatkörét betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóság (Kossuth elnökletével, Klapka és Teleki László tagságával). A tábornok a Genovában felállítandó magyar légió főfelügyelője lett. A történelem azonban egy más politikai erőteret teremtett. A francia és a szárd-piemonti egyesült seregek solferinói diadalát a két császár, III. Napóleon és Ferenc József villafrancai fegyverszünete követte, miután Ausztria lemondott Lombardiáról. A magyar légió feleslegessé vált.

A Klapka-felé "betörés" útvonala

Cserbenhagyásos nézeteltérés
Klapka visszatért genfi otthonába, élettársa, a Habsburgokat engesztelhetetlenül gyűlölő Károlyi Györgyné grófnő és gyermekük családi körébe, és várta, mikor nyílik alkalom az újabb cselekvésre. Ekkoriban ő is úgy látta, hogy a Duna-tájon élő népek számára egy szigorúan demokratikus-parlamentáris államszövetség lenne a legjobb együttélési keret, mivel föderális berendezkedésével oldaná a belpolitikai feszültségeket, katonai erejével pedig az európai egyensúlyi helyzetben átvenné Ausztria helyét.
Amikor 1862-ben a balkáni görög feszültségek éleződése kapcsán Marco Antonio Canini újságíró diplomáciai puhatolózásra indult Belgrádba és Bukarestbe (ehhez mind az olasz királytól, mind a kormánytól nem hivatalos támogatást kapott), nem volt véletlen, hogy a balkáni nemzetiségi kérdés elsőrangú szakértőjének számító Klapka tábornokot kérte fel arra, hogy az érlelődőben lévő konföderációs eszmét egy emlékiratban össszegezze. Sajnos, amikor a tervezet kellő előkészítés nélkül napvilágot látott Helfy Ignác milánói lapja, a L’Alleanz hasábjain, a tábornok a kedvezőtlen visszhang hatására nem állt Kossuth mellé... E cserbenhagyásban fontos szerepet játszott az a tény, hogy az emigrációs politizálás leglényegesebb kérdéseiben ekkorra már erősen eltért a véleményük.
Fiatalabb kora, alkati különbségeik, a civil politikusi hezitálással szemben a gyorsabb, a katonás módszerekhez vonzódás, s ki tudja, mi minden játszott még szerepet abban, hogy Klapka György az 1860-as években feladta az emigrációs akciók indításának azt az alapvető feltételrendszerét, amelyet Kossuth még 1859-ben, a francia császár tárgyalóasztalánál szabott meg a magyar közreműködés kizárólagos feltételéül: a magyar függetlenség nyilvános deklarálását és kellő méretű expedíciós hadsereg felállítását a magyar határon. Kossuth szerint ezek "kompromittálják" annyira a nagyhatalmi szövetségeseinket, hogy ha igénybe veszik segítségünket, ne hagyhassák korai békekötéssel cserben a magyar felkelést. "Ellenzem és ellenezni fogom mindig azt – ítélte felelőtlennek a fenti biztosítékok nélküli kísérleteket a volt kormányzó -, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár Viktor Emánuel, akár Napóleon, akár a nagy mogul, akárki a világon hazámat puszta diversioképpen vérbe, lángba borítsa; hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a gesztenyét kikaparja."
Kossuth tehát képes volt a legnehezebbre: várni. Várni a kedvező alkalomra. Ám a hazai elégedetlenek Komáromy György és Csáky Tivadar gróf vezette kisebb csoportja – valódi tömegtámogatásukra egyelőre nincs komolyabb adatunk – nem osztotta ezeket az aggályokat, és a Torinóban mindig is nagyra értékelt Klapka tábornok pártfogásával, immár a kormányzó háta mögött találtak támogatásra a felelős olasz kormánytényezőknél. Nem hibáztathatjuk a torinói vezetőket, hogy a politika piacán idővel azokhoz húztak, akik – kissé leegyszerűsítve – olcsóbban (vagyis kevesebb nagypolitikai szerepvállalást igényelve) igérték "leszállítani" az Ausztriát paralizálni hivatott magyar felkelést. Magyar szempontból azonban végtelenül súlyos volt a dilemma, hiszen annak idején III. Napóleon is azt szerette volna, hogy a magyar forradalom lángjai már ott lobogjanak Bécs hátában, amikor a francia-piemonti haderő nekilódul a lombard síkságnak. Ha Kossuth akkor hisz neki, a villafrancai fegyverszünet megkötésekor a felkelést a nagyhatalmak cserbenhagyták volna. Vajon ki vállalta volna a vérbe fojtásért, a leveretésért a felelősséget?
1866-ban a porosz-olasz szövetségesek és Ausztria háborújának idején végre újabb alkalom nyílt a cselekvésre. A porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck lehetővé tette egy ottani magyar légió felállítását, míg az olasz kormány a Klapka György, Csáky Tivadar és Komáromy György által képviselt csoport, illetve Kossuth Lajos és munkatársai közötti egyetértést szabta az együttműködés és támogatás feltételéül. Hiába tárgyaltak ugyanis az olasz vezetők éveken át Klapkával, és hiába támogatták anyagilag hazai társainak titkos szervezkedését: amikor eljött a cselekvés ideje, be kellett látniuk, hogy az addig mellőzött Kossuth személye és neve nélkül bármilyen magyarországi felkelés megkísértése puszta délibáb csupán. Mindkét emigráns irányzatban megvolt a kellő belátás ahhoz, hogy létrejöjjön a kapcsolat, bár az elvi, politikai különbség megmaradt. Kossuth továbbra is ragaszkodott a maga biztosíték-rendszeréhez, a Klapka-Csáky-Komáromy csoport viszont nyilvános nagyhatalmi kötelezettségvállalás és közvetlen katonai segítség nélkül is hajlandó volt megkísérelni egy magyar felkelés elindítását. Kossuth mindezek miatt aggodalommal tekintett Berlin felé.
1866. július 26-án zászlószentelésre és eskütételre került sor Neissében (a mai lengyelországi Nysában). Csáky Tivadar gróf – mint beszédében nevezte magát: a hazai titkos forradalmi bizottmány küldötte – nyújtotta át a három lobogót Klapka György tábornoknak, a légió főparancsnokának.

Pap a rendőrségen
Az elveszett remények annál inkább fájhattak a komáromi hősnek, mert hírét vehette, hogy a felszabadítókat váró magyar nép képzelete az ő nevét is belefonja németcsúfoló dalaiba. Az önkényuralom korának rendőrségi aktáiból tudjuk, hogy az izgatásért előállított Féba János sárföldi pap például így imádkoztatta híveit: "Éljen Garibaldi, éljen Kossuth, éljen Klapka, és dögöljön meg a német!"

A turzovkai promenád
A mintegy 1500 főnyi csapatot már másnap bevagonírozták, majd Oderbergből gyalogmenetben elérték és átlépték az osztrák határt. A vezérkar a schillersdorfi haditanácson még várakozó állásponton volt, a cselekvésvágy azonban erősebbnek bizonyult a többi megfontolásnál. A Moravka völgyében a légió elérte a Kárpátok gerincét, majd átkelt rajta, és augusztus 2-án délután 2 órakor immár magyar földön bontotta ki a piros-fehér-zöld lobogót. Az Uherska oldalában lefelé ereszkedő alakulatok még nem érték el Thurzófalva (Turzovka) helységet, amikor utolérte őket egy porosz tiszt azzal az üzenettel, hogy a meghosszabbított fegyverszünet alapján a Jablonkai-hágó újra osztrák kézbe került. A légió ezáltal keleti irányból elveszítette a porosz segítséget, de természetesen nem ez, hanem a szlovák lakosság és a néhány helybeli magyar földbirtokos közönye volt az igazi csalódás. A vezérkart kísérő Komáromy Györgynél sem jelentkeztek a Pesten székelő, titkos Magyar Nemzeti Bizottságnak az emberei, amelyiknek pedig állítólag ő volt az elnöke...
Klapkáék elfogására ugyanakkor haladéktalanul osztrák csapatokat indítottak el, ugyhogy erőltetett menetben kellett elhagyni Magyarországot, s a morvaországi Karlovitz környékén sikerült végül visszatérni a demarkációs vonal porosz oldalára. A történetírásnak ma el kell fogadnia Kossuthék éles kritikáját a "turzovkai promenádról", mert vezetői valóban kellő garanciák nélkül kockáztatták egy hiábavaló felkelés véráldozatát. Ám az érzelmek is formálják a történelmet, így talán adhatunk némi elégtételt Klapka tábornoknak is. A belsejében kavargó indulatokat bizonyára hűen tükrözi barátja, Mednyánszky Sándor ezredes, vezérkari főnök beszámolója: "Ha egyéb eredménye nem lenne is szegény sántikáló ügyünknek – írta megindító őszinteséggel egy barátjának –, reám nézve legalább azon elégtételt nyújtotta, hogy tizenhét évi száműzés után ismét láttam szeretett hazámat, érintettem annak földjét mint szabad polgár, fegyverrel a kezemben és sereggel magam körül, kik mint én azon egy eszmétől voltak lelkesítve, hogyha nem eszközölhetik is közönyben vagy félszben elsüllyedt hazánk felmentését, legalább Magyarföldön protestáljanak az osztrák uralombitorlás ellen."
A porosz-osztrák háborús vereség végül fél éven belül meghozta a kiegyezést, és az emigránsok többségével együtt hazatért Klapka György is. A szép szál öregember még évekig érdekes alakja volt a hazai közéletnek, de a tábornok alkonya már egy másik történet, melynek elmesélésére más alkalommal kerülhet sor.

Csorba László